Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Kemény Zoltán: A haza ott van, ahová magunkkal visszük

Örvényszárnyon érkezett Bukarestbe 1979-ben, s a Címjavaslatok után Kanadában találta magát, majd egy hosszú, kanyargós utat követően Aranyvillamoson Pécsre látogatott. Pozsonyban és sok más helyen is megcsapta A szerelem illata, Majorana álarcában helyzetjelentést készített a tökéletes boldogságról, majd katedrálist emelt az Örök télnek. 2014-ben pedig Majoranával a tér tenyerébe érkezett vissza. Böszörményi Zoltán József Attila-díjas alkotó kötetcímekből szőtt költői életrajza a fenti formában is összefoglalható, de minden egyszerűsítés csalás, akár a költészet. S ha már hazudik a költő, tegye úgy, hogy elhiggyük neki. Játssza azt, hogy ő Majorana, a rejtélyes körülmények között eltűnt atomfizikus, vagy játssza éppen azt, hogy nem ő az. Hiszen az alanyi költőknek is szükségük van olykor alakmásokra. Mint Kosztolányinak Esti Kornélra vagy Babitsnak Jónás prófétára.
 
De mi köze van Böszörményinek Majoranához? – talán ez a kérdés izgatja leginkább az olvasót, találkozzon először vagy sokadszor a költő versesköteteiben megjelenő figurával. Majorana sokban hasonlít a szerzőre. Böszörményi Zoltán ígéretes pályakezdés után eltűnt az irodalomból (sőt Európából is), akár az egykori atomfizikus, akinek úttörő felfedezései után, harminckét évesen rejtélyesen nyoma veszett. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Böszörményi vagy legalábbis személyiségének egy része köddé vált, hiszen a sikeres üzletemberré lett egykori költő 2003-ban a főrészvényesek világából is elillant, hogy visszatérjen az irodalomba – prózaíróként, költőként és főszerkesztőként (erről itt olvasható az önvallomása). Több évtizedes szünettel bekövetkező felbukkanása pedig egy olyan történetté változtatja a lírai szerepként megelevenedő Majorana sorsát is, mint amely magában hordozza egy folytatás lehetőségét.
Majorana tehát visszatért a semmiből, újra bizonyítani próbál hosszú kihagyás után, és bár korábban elismert volt szakmájában, most újra fel kell építenie karrierét. Közben megváltoztak a körülmények. Ez abból is látszik, hogy „[a] vers a hatalom kezébe került”, és „[r]égóta nem csapoltak költővért”. Ezzel a megállapítással kezdődik ugyanis a Majorana a tér tenyerén című kötet első darabja (Majorana panasza). S mivel Majorana és Böszörményi Zoltán életében a fenti párhuzamok fedezhetők fel, talán nem merészség azt állítani, hogy a szerző korának állapotáról mond véleményt. Méghozzá úgy, hogy felkapcsolja a vészvillogókat: a líra egy eszme kiszolgálójává vált. Nehezen dönthető el, hogy miféle hatalomra céloz a szöveg, és a továbbiakban ez a közéleti szál sem bontakozik ki, vagyis megmarad a körülmények felvillantásaként. Tehát az első vers olvasása után nem kell félnünk, hogy a kötet elveszik a közéleti költészet sűrű erdejében. Inkább egy olyan lírai életrajzzá válik, amelyben az egyik fő motívum a belső és a külső utazás. Talán ez magyarázhatja a címet, amelyben kiemelt szerepet kap a tér.
A lírai életrajzhoz kapcsolható belső utazás legtöbbször az önelemzéssel járó felismerésekhez és szellemi élményekhez kötődik. Mindez A tér tenyerén és a Képtár ciklusban bontakozik ki, amelyek darabjai olyan hatást keltenek az olvasóban (nézőben?), mintha egy impresszionista festő önarcképei sorakoznának előtte. Mintha ez a festő kissé átformálná magát a képeken, elrejtené bennük arcvonásait és a pillanathoz kapcsolódó hangulatait (Majorana kitekint, Majorana világérzete, Majorana megszusszan, Majorana optimista, Majorana kedve nem apad, Majorana mosolya, Majorana és a látvány, Majorana a reggeli fényben). Ez egyfajta magyarázat is lehet arra, hogy miért van szüksége Böszörményi Zoltánnak Majoranára: az önmagára való rálátás miatt. Így leszünk részesei egy nyilvános, művészi eszközökkel lírává formált terápiának, ahol a lírai én Majoranává változva tulajdonképpen önmagát vizsgálja. Mint az előbb említett impresszionista festő, aki talán tükörbe nézve viszi arcvonásait a vászonra (Majorana önmagát látja), s közben ráébred egy-egy eddig rejtve maradt vonására.
A szellemi élmények az Idézetek ciklusban összegződnek, amelynek verseiből sajátos intellektuális tér ki rajzolódik. Olyannak tűnnek ezek a költemények, mintha panteont rendezne be a költő. Képzeljünk el egy zárt teret, ahol ott van egy emlék Da Vinciről, Michelangelóról, Raffaellóról, Dantéról, Kölcseyről, az első világháborúról, a nyolcvanéves Gömöri Györgytől és Kabdebó Tamástól, a hatvanéves Szőcs Gézától, a nemrég elhunyt Kinde Annamáriától és a nyolcvanöt esztendős Kányádi Sándortól. Ez a szellemi kapcsolatrendszer fizikai térré alakítható, emlék- és könyvtárszobává, de akár egy olyan kapcsolati hálót is kirajzol, amely szintén ábrázolható térben. Így az önelemzés részének is tekinthetjük ennek az intellektuális környezetnek a felvázolását, amelyben a lírai én saját szellemi műhelyének lakberendezője.  
A lírai életrajzzá összeálló pillanatok sorozatának másik élményforrása a földrajzi utazás (l. az Utazás című ciklust). Barbados, Kolozsvár, Stonehenge, Kairó és – az Idézetek ciklusban – Firenze jelenik meg konkrétan a versekben. De a fő kérdés mégis az: hogyan viszonyul a lírai én a folytonos helyváltoztatáshoz? Erről a Majorana utazik című vers beszél: „a sorsom új utakkal áltat”. „Hosszú utamon vak lárma övez” – olvashatjuk ugyanebben a költeményben. Látható, hogy Majorana elég kiszolgáltatott ezekkel az utazásokkal szemben, hiszen a sorsszerűvé váló cselekvés áltatja őt, ráadásul a „vak lárma” kép a céltalanságra is utalhat. Így lesz az utazás egyfajta bolyongássá, amelynek során a költő hazáját is cipeli magával mindenhova (Majorana karácsonya Barbadoson):
 
„Áldott karácsony van otthon,
szent, nagy ünnep.
Bölcsen hajlonganak a pálmafák.
Itt nincs velem sok rokon.
 
Fényre váró menedéket,
forró álmot
keres a betlehemi jászol,
kinn cudarság-pribékek.
Hazám, fiad ide is áthoz.”
 
Az utazáshoz kötődő kiszolgáltatottságot erősíti a kötetcím is, amelyben a tér tenyere szerepel. A tértenyér akár Isten kezének része is lehet, és a benne kirajzolódó sorsvonalak szintén azt sugallják: inkább utaztatásról, mint utazásról van szó. Egy erő egyszer a tengerhez, máskor Kolozsvárra szólítja a költőt, s az életrajz fényében még érdekesebb, hogy a korábbi kötettől eltérően (Katedrális az örök télnek) nem jelenik meg a Böszörményi életében fontos szerepet játszó Arad az életmű újabb darabjában. Mint ahogy Budapest, sőt Magyarország sem. Ezek a hiányok a hazátlanság, az elhazátlanodás állapotát is hangsúlyozhatják. És akár ennek pótléka lehet a szellemi élmények sokasága, a magyar nyelv, a magyar kultúra. A haza tehát ott van, ahová a magyar irodalom, a kultúra és a nyelv segítségével magunkkal visszük, akár egy barbadosi karácsonyon a bőröndből előkerülő verseskötetet.
A kötet összegző jellegű, az önelemzést lezáró része a Létüres tér és a Leltár című ciklus. A megszólaló itt már nem csupán elemez, hanem következtetéseket fogalmaz meg, holott folytatódik az impresszionista képeket idéző életrajzi mozzanatok rögzítése is (pl. a Majorana ködös reggele és a Majorana estéje című versekben is). A Létüres tér első verse, a Majorana bujdosik a következő összegzést fogalmazza meg:
 
„Nem olvadok, nincs is kinek.
A szél bokraiban bujdosom.
Panaszkodom a semminek.
 
Álom sodrában buja som,
Minden néma villanás,
a kor résein unalom. ”
 
A panaszkodás értelmetlenségének beismerése mellett (ne felejtsük, Majorana panaszával kezdődött a kötet) Majorana a filozófiát hívja segítségül az önelemzéshez (Majorana Gadamert idézi):
 
„Vagyok, s értelmezem létezésem,
ennyi, nem több gyakorlati dolgom.
Boldogtalanság-érzetem része,
hogy azt is elemeire bontom.
 
Míg gondolom, hogy remekül vagyok,
kiüt a tűz a házban. (Ha hagyom.)
Nem rejtett tudásom ment meg engem,
élni akarásom, s hogy szeretlek.„
 
Ahogy Majorana atomfizikusként az elemi részecskéket, úgy bontja elemeire Böszörményi a lélek negatív töltésű részecskéit, félve attól, hogy a művelet katasztrófához vezet. S hogy megtörténik-e az atomrobbanáshoz hasonló kataklizma, arra a Majorana létüres tere cikluscímadó helyzetfelmérése lehet a felelet. A „létüres tér” szójátéka letaglózza az embert, hiszen az élet hiánya talán elviselhető, de a lét hiányában egyik-másik szó „tetves” lesz, „halkul az emlékezet”, és félelmet kell magára öltenie a megszólalónak öltözet helyett. Majorana végső tere tehát az apokalipszis. Minden pusztul körülötte, s ilyen állapotban nem tehet mást, leltárt készít. Utolsó reménye megfogalmazásaként (Majorana utolsó reménye) a számonkérés hatalmasodik el rajta: „Összetartani? Minek?” Majd megpróbál menekülni, egy újabb utazással (Majorana menekül), s végül a József Attila-i idézettel, három szóval zárja a kötetet: „Minden. Semmi. // Atom.” Ebben a három szóban olvad össze a filozófia és a természettudomány, amely ugyanannyit tud a világról: semmit. Hiszen a világ maga is semmi. Azaz a semmi a minden. S amikor Majorana felfedezte a neutront, tulajdonképpen csak a semmit bontotta még tovább. Mint ahogy a költők is erről a mindent jelentő semmiről verselnek, József Attila éppúgy („a semmi ágán ül szívem”) mint Böszörményi Zoltán („guggolok itt a semmi eresze alatt”).
Miközben Majorana a kötet végére felszámolja önnön létezését, mesterségbeli tudását igyekszik minden eszközzel bizonyítani. Olyan versformákat idéz meg, amelyek egy átlagolvasót azonnal a lexikonokhoz irányítanak. Találunk a kötetben villanellát, sestinát, különböző variációjú szonetteket, hexametereket és a magyar felező nyolcas ritmusát megidéző verseket. Valószínűleg még számos olyan megoldás is rejlik egy-egy kötött formájú költeményben, amely sok irodalomértőt zavarba hozhat. Mindebből kirajzolódik egy olyan tartás és hagyománytisztelet, amely a szabadverset előtérbe helyező kortárs költői világ ismeretében mindenképpen üzenet értékű. Azt sugallja, hogy a költészet mesterség, szakma, amelynek megvan a maga eszköztára. Ahogy egy atomfizikusnak ismernie kell a részecskékkel foglalkozó korábbi elméleteket, úgy a költőnek is szükséges tisztában lennie elődei felfedezéseivel. Csak akkor vághat bele a szabadversbe, érezheti a mondatok és a gondolatok ritmusát, ha az alkotórészek évszázadok alatt kialakult harmóniáját elsajátította. Böszörményi Zoltán kötetében egyensúlyban vannak a kötött és kötetlen formák. Előbbiek a költői fegyelem magas fokáról árulkodnak, és a Nyugat előtti nemzedék líráját idézik meg (nem véletlenül szerepel az egyik vers ajánlásában éppen Czóbel Minka). A szabadversek viszont éppen arról tanúskodnak, hogy a költőnek nem szükséges ilyen erőteljesen számot adnia poétikai tudásáról és fegyelmezettségéről, hiszen kötetlen formájú verseinek szabad gondolatfutamai a mai kor átlagolvasóját talán jobban meggyőzik, mint a felelevenített formák szolgálatába állított gondolatok. A mesterségbeli tudás bizonyítása inkább a szakma és a pályatársak felé sugározhat magabiztosságot.
Túlzásnak tűnik viszont a kötet szerkesztésénél, hogy minden verscím így kezdődik: Majorana. Talán a szerkesztő felnőttnek tekinthette volna az olvasót azzal, hogy kizárólag a cikluscímekben szerepelteti az atomfizikus nevét. Így azonban a kötetet lapozgatva mindez modorosságnak tűnik, holott olyan rövid címek, mint például a Kitekint, Világérzet, Mosoly, Triptichon (bőven sorolhatnánk még) e nélkül is működtek volna.
Böszörményi Zoltán Majorana a tér tenyerén című kötetében izgalmas külső és belső utazásra hívja az olvasót, és mint egy gyanútlanul kísérletező atomfizikus, a boldogtalanság boncolgatásával kis híján felrobbantja magát. A költészet pedig éppen az ilyen veszélyhelyzetektől válik izgalmassá. Azzal, hogy a költő a tűzzel játszik, s miközben pályatársainak „vérét szomjazza”, kíméletlen önelemzésnek veti alá magát. Végigfekszik a freudi pamlagon, s mesél nekünk legtitkosabb félelmeiről. S bár tudjuk, hogy a költők hivatásukból adódóan szépen hazudnak, Majoranának nincs oka erre. Hiszen ő tulajdonképpen csak egy hazátlanul bolyongó természettudós, aki Böszörményi Zoltánnál otthonra lelt – az irodalomban.
 
Böszörményi Zoltán: Majorana a tér tenyerén. Kalligram, 2014.
Kemény Zoltán