Az öregasszony sietve érkezett a paplakhoz. Bement a beteghez. Elmondta kétszer a Miatyánkot. Végezetül lehajolt a füléhez s belesúgta: ha segít, jó, ha nem segít, az is jó. A padre szeme felpattant az ismerős szavakra, véget nem érő kacagásban tört ki. Felszakadt torkában a tályog.

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

LÉNÁRD-NOVELLÁK, 2.

 A közeljövőben jelenik meg új prózakötetem. A rövid történeteknek – párperceseknek – színtere ezúttal a brazíliai őserdők peremvidéke, ihletőjük Lénárd Sándor ott született önéletrajzi műve, a Völgy a világ végén.  Az alábbiakban két szemelvény olvasható készülő könyvemből. 

Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előreálló szuvas fogát. 
Arcomhoz hajol. Érzem áporodott, fokhagymaszagú leheletét. 
Szúrós tekintetét a szemembe fúrja, mint aki ki akarja égetni világát.
Nem mozdulok. Tűröm, hogy szavaival korbácsoljon, a szívembe röpítse gyűlöletének nyilait. Megbénítsa akaratomat, elszívja maradék bátorságomat, a félelem lavináját zúdítsa rám. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy ezt akarja. 

A testemből vétetett teher vagy, 
űrben száguldó fémes kacagás,
rügy a halhatatlanság színpadán.

 

Félelmetes erőm, mégis kevés,
segítsed át az idő tutaján
lelkemet, tisztító felismerés.

A TEMETÉS

− Apát nem is ismertem. Csak te mondtad, hogy szeressem, mert az apám. Aki szeret, az törődik veled, játszik, elvisz a sportpályára, vasárnap pedig futballmérkőzésre. Viktort is elviszi az apja, pedig nem is laknak együtt. Hallod, mit mondok?

Kétségbeesés? Micsoda éj!

Simuljanak ki ráncaink,

Jöjjön kábulat, tömény kéj,

Nézzünk túl a kor átkain.

Az ünnepség után az igazgató irodájába invitálta három mérnökét. Mindegyikük arcáról sugárzott a derű.

„Remélem, újra bebizonyítottuk neki, hogy nem vagyunk hülyék” – gondolta az egyik, s kezében közepes nagyságú, kenderből készült zsákot szorongatott.

„Végre folytatódhatnak a sakkpartik” – futott át a testesebben.

„Most pedig lássuk a jó munkáért járó fizetséget” – gondolta a harmadik, miközben kivette kollégája kezéből a zsákot. Az íróasztalhoz lépett, s kiborította tartalmát.

Az igazgató kővé dermedve nézett az előtte fekvő csonthalmazra. 

Részlet készülő novelláskötetemből.

Mint akinek nincs neve, sem státusza,
sem előkelő foglalkozása,
a hovában hovatartozása,
közömbös szemekkel vizsgálnak meg
Magyarország valamelyik határállomásán.

„Sorsom – szerencsém vagy bajom –,
hogy jóért-rosszért ezt kapom,
s amim van: kincs és elmeél
testem-lelkem csak ennek él.”
(Edgar Allan Poe: Isaac Lee-nek
Radó György fordítása)

Az Óceánon

„adok neked egy elefántot
vedd a szívedre
enyém is nehéz”
(Parti Nagy Lajos: Szódalovaglás)