Az éj puha teste

Az éj puha teste

Irigylésre méltó beszélgetés Böszörményivel, az erdélyi milliárdossal 2008. november 8., szombat

Egy kávé nekem, kettő neki, nappal van, Az éj puha testét Böszörményi Zoltán egy év és hat hónapon át írta. Pesten találkoztunk, és selyem nyaksálján kívül semmi sem utalt mérhetetlen gazdagságára.

– Tegnapi könyvbemutatóján öntől azt tudakolta Szőcs Géza, a neves erdélyi költő, hogy egy milliárdos miért fog regényírásba?

– Én meg, ha emlékszik, azt válaszoltam, azért, mert hiányzott valami. A kihívás.

– Amikor a metróaluljáróban megláttam Az éj puha teste hirdetését, hogy ez „Az erdélyi milliárdos új bestsellere”, nevettem, egy másik pillanatban meg arra gondoltam, ha a költeményeit adnák közre, azt is így reklámoznák? De ki volna kíváncsi egy erdélyi milliárdos verseire?

– Számomra is furcsa ez a fajta hirdetés, de hát az írónak fegyelmezettnek kell lennie. Bizonyos fokig. Az író hadakozhat és toporzékolhat, ha a kiadónak megvan a rögeszméje.

– Az, hogy ön milliárdos? És miben? Forintban? Ön szerint mit sugall ez a reklám? És miért fontos az, hogy az írónak van pénze, vagy nincsen.

– Amikor Tolsztoj az Anna Kareninát írta, sok száz hektár földje volt, és sokmillió rubelje. Egy felesége, tucatnyi gyereke, meg féltucatnyi törvénytelen fia és lánya. Ha mindez az olvasót befolyásolja, ha ettől tüzetesebben vagy nagyobb élvezettel lapozgat… ám ha az olvasó azt is tudja, mert közlik vele, hogy Tolsztoj a szolgálóitól született gyermekeit sosem vette a nevére, akkor vajon kevésbé odaadón forgatják az Anna Kareninát?

– Önnek hány fényforrás gyára volt?

– Kettő.

– Tudja, még sosem beszélgettem milliárdos filozófussal.

– A torontói York egyetemen valóban filozófia szakon végeztem.

– És a neve előtt a szót, hogy ifjabb, mikor hagyhatta el?

– Apám 1999-ben halt meg, és valaha az aradi Vörös Lobogó szerkesztőségében dolgozott. Riporter volt, és jó novellákat is írt. Érdekes, nagy érzékenységű ember. Karakán, és mégsem elég rugalmas. 1956-ban rábizonyították, hogy rokonszenvezik a magyarországi forradalommal, és ezért…

– Följelentették?

– Elment borozni a kollégákkal, ott lelkendezett a forradalomról, és...

– Hogyan lett az édesapjából riporter? Már a családban is voltak, akik írtak?

– Ó, dehogy. Anyai nagyapám például avval tűnt ki, hogy értett a számokhoz. Ötjegyű számokat ötjegyűekkel szorzott fejben. Máskülönben az aradi Astra öntödéjében dolgozott, itt gyártották valaha az első magyar teherautókat. Nappal öntödei munkás, esténként meg házmester a nagymamával. A nagyapa egy nagy bohém volt. Időnként kártyaadósságokat csinált, az italt is szerette meg a társaságot, mégis valamiféle biztonság áradt belőle. Az, hogy időnként nincs fontosabb annál, ami miatt érdemes volna elmozdulnia a diófája alól. Aradtól harminc kilométerre laktak egy családi vályogházban. Simándon, ahol nagyapám édesanyja, Böszörményi Mária élt, aki a férjét az első világháborúban veszítette el, és mert egyedül érezte magát, a fiát családostul magához hívta. Akkor már a falu nagyon várta az oroszokat. Nagyapám szerint várták is meg nem is. És egyszer csak megjelentek. Három katona meg egy tiszt. Azt kérdezték, van-e  disznó? Kettő volt, odamentek, főbelőtték, kivonszolták, a sonkarészt kikanyarították, és elmentek.

– Önnek mikor lett baja a hatalommal?

– Sokáig naivan viselkedtem. Azt hittem, ha jót akarok, és jót is gondolok, akkor majd mások is. Úgy viselkedtem, mintha a gondolataim nem számítanának a hatalomnak. Aztán egy nap megijedtem, és kifutottam az országból.

– Megfenyegették?

– A Címjavaslatok című verseskötetem után berendeltek, kihallgattak, azt kérdezték, láttam-e már halálos kimenetelű autóbalesetet? Gondolkodjak el ezen. És papírokat raktak elém.

– Be akarták szervezni?

– Azt akarták, ismerjem el, nacionalista vagyok, az írásaimmal Nagy-Magyarország létjogosultságát hirdetem, azt sírom vissza. Az egyik versemben valóban darabokra tépett tájról írtam. De hát én mindig is ezt éreztem, hogy mi, ott, Aradon, nem vagyunk része Magyarországnak. Talán tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor apám egyszer magával vitt Pestre, és rám akkora hatással volt, hogy mindenki magyarul beszél, én végre itthon vagyok. Volt bennem vágy, hogy ne egy elszakadt legyek. Otthon apám kényesen vigyázott arra, a mondatainkba román szavak ne kerüljenek, anyám pedig, aki székely, csodálatos meséket mondott.

– Hogyan találkoztak a szülei?

– Apám ifjú riporterként dolgozott, amikor anyám a Vörös Lobogót fölkereste. Munkáslány volt, írni szeretett volna, de apám arra kérte, inkább legyen az ő felesége. Aztán megszülettem, aztán az öcsém, és a szüleim hét évi házasság után elváltak. Én apámhoz kerültem, az öcsém pedig az édesanyámhoz.

– Elosztották a gyerekeket?

– Abban az időben ez nem számított furcsaságnak. Ha két gyerek volt, a kicsi ment az anyával. Éntőlem megkérdezték, kit választanék, mondtam, az édesanyámat, azt felelték, azt nem lehet. Nyolc és fél éves voltam, egy évre kiköltöztem nagyapámékhoz, Simándra, aztán pedig apám felvételiztetett a kolozsvári balett líceumba.

– Mit keresett egy balettiskolában?

– Jött egy tehetségkutató bizottság, megforgattak, megnéztek, megfeleltem és ősszel mehettem is Kolozsvárra.

– Elszakították a szüleitől.

– Erről szólt az egész. Apám újból megnősült, úgy érezte, jobb volna, ha internátusban nevelkednék, messze-messze tőlük. Tragédiaként éltem meg. Hiányzott az édesanyám, aztán már az apám is. Csak legyek már valahol otthon, ezt kívántam, és elkezdtem írni. Verset, prózát, amiket egy nap be is vittünk a kolozsvári Napsugár szerkesztőségébe, Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak…

– Tízévesen fogta magát és beállított egy szerkesztőségbe?

– A Napsugár gyereklap volt, és Gusztival, a barátommal mentünk, mert kiváncsiak voltunk, kinek van igaza. Guszti ugyanis mindig precízen kiszámolta a szótagszámot, énszerintem meg verset érzésből, ihletből kell írni. Mindkettőnkét elfogadták.

– Az édesanyja kicsit sem küzdött önért?

– De, csak megijedt. Attól, hogy két gyereket nem lesz képes eltartani, holott a nagyanyám mindig mondta, Olgi, hagyd el, ha csak paszulyt eszünk, a gyerek akkor is jöjön ide. Aztán anyámnak is új házassága lett, amibe nehéz lett volna még egy idegen gyereket vinni. És eltelt hét év a kolozsvári balettintézetben. Akkor apám megjelent, kivett, mondta, elég volt, nehogy meleg fiú legyen belőlem. Azt akarta, hogy tanuljak szakmát. Mondtam, szobafestő két év múlva is lehetek, de balettművész csak most.

– Hova kellett mennie?

– Egy sváb építőtelepre. Amikor letelt a kiszabott két év, visszamentem Kolozsvárra, a balettintézetbe, nevelőnek. Aztán behívtak katonának, és amikor annak is vége lett, visszakerültem oda, ahonnan gyerekként elküldtek. Bementem az aradi Vörös Lobogóba, fölvettek korrektornak…

– Az édesapjával mi történt 1956 után?

– Hogy mi minden volt? Autóbuszsofőr, taxisofőr, szobafestő-mázoló…

– Miért ment oda, ahonnan az édesapját kirakták?

– Ezért apám is haragudott, azt mondta, oda mentél szolgának, ahol én császár voltam. Csakhogy én írni akartam.

– Akkor Torontóban, az egyetemen miért a filozófia szakot választotta?

– Tanulni akartam, és gyakorolni az angolt. Volt egy logikatanárom. Californiából jött, a híres Berkeley Egyetemről, és az előadásai önmagukban is olyanok voltak, mint egy matematikai feladvány.

– Mire tanította meg?

– Arra, hogy egyetlen részlet se vesszen el az egészben. És hogyan lehet megkülönböztetni a valóst a valótlantól. És mi a tévedés? És az igazság? Vagyis mindarra, amiről korábban azt hittem, sosem leszek rá képes.

– Ezt a fajta gondolkodásmódot akkor is tudta hasznosítani, amikor gyártulajdonos lett?

– Igen. A lámpagyártóban a technológusok ugyanis folyton át akartak verni. Kellett a logika az egyszerűsítéshez. Nézze azt a falrészletet. Mi az, amit lát belőle? Ami fontos? A kép? A lámpa? A kompakt lámpa formája a burában?

– Nekem az erkély. Olyan, mint egy szószék. De hogy kerül egy szószék egy kávéház zárt terébe?

– A gyáramban utáltak, amiért mindent észrevettem, és képes voltam az egészet a részeire bontani.

– Amikor végzett a York egyetemen, mi akart lenni?

– Tudnia kell, hogy én délután öttől este tizenegyig jártam az egyetemre, reggeltől délután ötig pedig egy autószalonban dolgoztam menedzserként. Az egyetem pénzbe került, egyetlen kurzus hétszáz dolláromba, és a diplomához húsz kurzust kellett elvégeznem.

– De hogy fedezte föl magában azt, hogy képes a menedzselésre?

– Ó, először föl se akartak venni. Azt mondták, nincs tapasztalatom. Erre harmadnap, mintha mi sem történt volna, beállítottam, és megmutattam a rádiós kártyámat. Akkoriban ugyanis a torontói multikulturális rádiónak voltam a magyar szerkesztője. Fölvettek két hét próbaidőre, azalatt eladtam három autót, evvel elnyertem a tetszésüket, idővel pedig én lettem a nagybani kereskedő-részleg menedzsere.

– De hogyan lett gyára Erdélyben?

– 1991-ben visszatértem. Tapogatózni. És megéreztem, hogy pénzt lehet keresni. Sokat. És ugyanolyan ámokfutással, ahogyan egykor elmentem, visszatértem, csak éppen mástól űzve.

– Ezért ment haza? Sok pénzt keresni?

– Igen. És örültem, hogy van elegendő üzleti tapasztalatom.

– Pénze is volt?

– Tizenöt-tizenhatezer dollár, s hozzá egy jó kredit, amivel húszezer dolláros kölcsönöz jutottam. Az első üzlet, amit 1991. december 13-án kötöttem, hétezer dollár tiszta hasznot hozott. És amikor januárban újabb teherautónyi lámpával mentem vissza, a nyereség már ötszáz-hatszáz százalékos volt.

– Budapesti Tungsgram lámpákkal kereskedett?

– Igen. És tizennégy hónap alatt 2,2 millió dollárra tettem szert. A gyáramat ebből vásároltam meg, egy tönkrement gyárat, ahol korábban is fénycsöveket és magasfeszültségű, higanygőzös lámpákat készítettek.

– Olcsóbb volt saját üzemben gyártani?

– Nem.

– Kedvezőbb volt az adózás?

– Nem. Inkább nem akartam csak kereskedő lenni. Két gyáram lett, a másik Temesváron, összességében 2500 munkatárssal.

– Mennyi ideig bírta?

– Tíz évig. Aztán arra kényszerítettek, hogy potom pénzért átadjam őket.

– Megzsarolták?

– Mondjuk azt, hogy nem volt szerencsém. A puccsot azok hajtották végre, akiket magam mellé vettem, és dollármilliomosokká váltak.

– Több lett a részvényük?

– Igen, és nekem már szavam sem volt. A háromszázmilliót érő részvénycsomagomért végül tizenötmillió dollárt adtak.

– Volt tanulság?

– Arra kíváncsi, ha mindez nem történik, akkor… akkor talán máig rosszkedvű volnék, és kétségbeesett. Olyan ember, aki örökké a Damoklész kardját érzi a feje fölött. A vérnyomása az egekbe szökik, a közérzete rossz, örökös nyugtalanság gyötri. Ha nem veszítem el a gyáraimat, akkor a bankszámlámon most háromszázmillió dollárral több van, ám talán sosem térek vissza az íráshoz, ahol senki nem követhet el ellenem semmit, lévén az írás magányos műfaj, és minden rajtam múlik.

– Mindezek ellenére önnek irodalmi vállakozásai vannak: a Nyugati Jelen meg az Irodalmi Jelen, és tulajdonosa az Irodalmi Jelen Könyvek Kiadónak.

– De hát ezek mind-mind veszteségesek!

– Ezért jó, ha az embernek milliárdjai vannak.

– Nem, az ilyesmit egyáltalán nem veszik jó néven. Amikor például kiírtam azt a harmincvalahányezer összdíjazású regénypályázatot, mindenki a hivalkodást látta benne. Azt, hogy a Böszörményinek van pénze. Én meg úgy gondoltam, hátha felbukkan néhány fiatal írótehetség. És ez így is történt. A második díjas Nagy Koppány Zsolt ma már a Magvető Kiadó egyik jeles szerzője.

– Megismétli?

– Isten őrizz. Több volt a támadás, mint az öröm.

– Mivel irritál? Mit nem tud? Az Irodalmi Jelen fejlécén sokáig azt lehetett olvasni, hogy ez a világ legnagyobb példányszámú magyar nyelvű irodalmi lapja. Mekkora volt a példányszámuk?

– Elértük a húszezret is. Csak közben fölemésztett, és hét év után azt vettem észre, már megint az írásra nincsen időm.

– Nem fél?

– Mitől?

– Attól, hogy a milliárdjait öles plakátok hirdetik.

– Rossz emberek mindenütt vannak.

– Most, hogy túl van Az éj puha testén, a következő regénye mi?

– Az a címe, hogy Regál. Nem érti? Olvassa visszafelé. Életem azon időszakáról szól, amit emigránsként töltöttem egy osztrák lágerben, ahol hat és fél hónapon át én voltam a vécépucoló.

SCIPIADES ERZSÉBET