A lélek villamosa

Kezdjük vidáman: írásunk tárgya, az Aranyvillamos című verseskönyv egy ízig-vérig nemzetközi produkció. Poétánk erdélyi magyar, aki kanadai állampolgár, és felváltva hol Monacóban, hol Romániában él. A kiadó felvidéki magyar, a könyvet mesterien illusztráló képzőművész pedig tót atyafi. De ez nem merül ki ennyiben, mert a versek a nagyvilág következő tájain születtek: Kanadában, New Yorkban, Monte Carlóban, Egyiptomban, Magyarországon, Havasalföldön, Óceániában (Bora-Bora), no és a misztikus Transsylvaniában. Magyarán: az Aranyvillamos sínjei behálózzák a fél világot.

Az Aranyvillamos eme harmadik szakaszát az első és a második szakasz előzte meg (Jelenkor Kiadó Pécs, 1999 illetve 2001). Ebben a két kötetben a Lírai Alany egy szűkszavú filozófus volt, aki frappáns szösszeneteket jegyzett le, elindította különleges, többértelmű gondolatait, a többit pedig az olvasóra bízta. Hogyúgymondjam: a Lírai Alany megreggelizett, majd kiült a tornácra egyet cigarettázni, amíg cigarettázott, gondolt valamire – meglátott valamit vagy eszébe jutott valami – és azt röviden és áttételesen villantotta föl. A dolgok színét egy csipetnyi érzelemmel mutatta meg: nem annyira fájdalommal, mint inkább nosztalgiával, nem annyira vággyal, mint inkább szomorkás beletörődéssel. A dolgok fonákját nem cinizmussal, még csak iróniával sem, hanem inkább kesernyés, csöndes humorral ábrázolta. Szösszenetenként egy-két költői kép, általában precízen találó, a pont odakívánkozó, és mire elhamvadt a cigaretta, kész is volt a vers, mely – a megalkotás mintájára – ugyancsak a reggeli vagy ebéd utáni cigaretta mellé kívánkozott. A dohányosok tudják igazán, milyen is ez a cigarettányi idő, ez a rövid és mégis hosszú randevú a Léttel.

déli harangszó épül a tájba szénaillatú emlék párolog távol nagyon távol tőlem jéghegyek gyúlnak lángot habzsol a szél láz és mínusz Celsiusok iramlanak át az időn ott ahol pőrén kívánatosan nélkülem fogy el a messzeség (Nélkülem fogy el a messzeség)

A harmadik szakaszban – bár gondolkodásának erejét és frappanciáját, humorának könnyedségét továbbra is megőrzi – a filozófusból kitör a homo sentimentalis. Olyannyira megváltoznak az arányok, hogy most már úgy tűnik, gondolatiságból csak épp annyi van, hogy az érzelem gondolkodó érzelemnek neveztessék. Időnként határozottan látszik, hogy a gondolkodó megkísérli eltussolni az érzelmeit – azokat az érzelmeket, amelyeket semminémű filozófia nem tud megmagyarázni –, de az is látszik, hogy hasztalan. Patetikusan fogalmazva: a gondolkodó megadta magát az érzőnek, önmagának.

Távol élned a csóktól lám, épp oly lehetetlen, mint megmaradnod, s az irdatlan terek csendjét őrizned az idő zajától makacs-engedetlen, vagy a hévvel balzsamozott izgága kor lelkét. (…) Távol élned a csóktól lehetetlen, mondanád, fényruhádat szivárvány oldja-szűri át meg át, és elbújik a szó a szádról, el a pille vád. (Pille vád)

Ez már egy nagyon érzelmes lírai napló, és a keserűbbek közül való. Az értelem már nem tudja féken tartani az érzelmek kiméráit, s bárhol fordul meg a Lírai Alany, a bűvös Egyiptomban vagy Óceánia paradicsomi szigetein, nem igazán tudja átadni magát a szemlélődő gyönyörnek:

hogy ezen a felvételen növényzet is legyen pálmafák nyáját terelem fel a képre s utána az egzotikus virágokat a többit pedig mint eddigi sorsomat a merő véletlenre bízom (Bora-Bora-i képeslapok)

Az őszinteség egy különös fogalom a poétikában. Sokan az őszinteséget keresik és tisztelik a versben. Holott a költőnek nem őszintének kell lennie, hanem hitelesnek. Őszinteségről vagy pedig hitelességről kell beszélni esetünkben? Mert nyoma sincs semmi művinek, ez a verseskönyv az első sorától az utolsóig természetes és úgy, hogy közben meg is van írva, minden a helyén van, nem kell sem kihúzni, sem hozzátoldani és bővelkedik szép megoldásokban, költői képekben. Bár őszinteségről beszélni eléggé amatőr dolog, mégis most azt kell mondanom, hogy ez a könyv őszinte, mert ennyire hiteles másképp nem lehetne. Őszinte a költő és hiteles a Lírai Alany.

Ez egy merengő könyv. Olvasásához magány kell és szomorkás nyugalom. Az Aranyvillamos – a lélek villamosa – hosszú útján a szomorúság és a tépelődés számos állomásán áll meg, azon megállókban, melyekben mi is oly sokszor toporgunk. Ezért is jósolok sikert ezeknek a verseknek: az van megfogalmazva bennük, ami a legemberibb bennünk.

A lírai naplóból érződik a mögöttes szenvedély, a költő vagy a Lírai Alany hatalmas, kalandos élményanyaga, melynek itt a lecsapódása olvasható, a csalódás, a keserűség, a vívódás, a rezignáció, a nosztalgia, a tanúság/tanulság, hogy bárhol kalandozol a világban, egyvalamitől nem menekülhetsz: önmagadtól. De ez a letisztult, már-már őszikés lélekregény kíváncsiságot gerjeszt: hol vannak azok az érzések, amelyek csak egy egzotikus szigeten támadhatnak vagy csak egy hatalmas nagyvárosban, vagy csak a természet lágy ölén? Hol van a dúló szerelem, melyre a Lírai Alany visszaemlékezik? Ha valaminek lecsapódása van, úgy kellett lennie a valaminek is.

Ilyen fokú nosztalgiának, tépelődésnek vad, forró előzményei lehettek. S míg a versekből sejteni lehet, a költőről viszont egyenesen tudni: nem akármilyen élete volt, s ez az élet több kontinensen, sok országban zajlott, s kijutott neki oly rosszból és oly jóból, mint keveseknek. Mégis egyike azon ritka poétáknak, aki ezen odüsszeuszi évtizedeket nem aknázta ki költészetileg.

A lélek villamosán való utazás után remélhetőleg Böszörményi Zoltán visszaugrik az időben és az emlékben és megkomponálja a vágy villamosát is, a test, az ösztönök, a vér, a kalandok verseit, eleget téve az Aranyvillamos megkapó, érett és mívesen kidolgozott harmadik szakaszával támasztott elvárásoknak.

Orbán János Dénes Böszörményi Zoltán: ARANYVILLAMOS. Harmadik szakasz. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004. 128 old.