Sorsom fordulópontja: 1984. április 11.

Részlet a Regálból

Tudákossal a földszinten találkozom. Megil­letődve szemléli a színes, kivándorló embersereget. Vidám­ságukban a saját vidámságát, sorsukban a saját sorsát keresi. Kavalkád, ünnep, karneváli sereg­szemle. Családosok, nők, férfiak, fiatalok, időseb­bek felvonulása, mint nagy érdeklődésre számot tartó, színpompás tárlaton.

Itt holnapig az egyedüli úr az öröm, az önfeledt vigalom. Ránk is átragad ez a határta­lan, mámorító jókedv. Benne vagyunk, és mégis kívülállóként is szemléljük a túláradó érzelme­ket.

„…hoztál vizet? ugyan már, erre sem vagy képes… vigyázz a gyerekre, kiszaladok a mos­dóba… Annának mit üzensz?... ne törődj ve­le, semmiség az egész… te szeretted? és csak most vallod be... láttad Miki pofáját, azt hitte, nekünk semmi sem sikerül… ne ide ágyazz, ha­nem a másikra… ennyire nem figyelsz, napok óta mondom… megfogtam a kezét, úgy, mintha so­hasem akarnám elengedni… nem, nem jön utá­nunk, ki tudja, mi lesz itt szegénnyel… várhat­tál volna holnapig… istenem, hol van a gyerek? csak ennyire kértelek, vigyázz rá, amíg a mos­dóba megyek… igen, írtam neki, de nem válaszolt… hánykor megy a gépetek?... mondtam a tulajnak, ennyi volt, vége mindennek… az ott­honiak?… könyörgött, hogy bocsássak meg, de miért… nézd, jó volt, végig dugtál vele, aztán felejtsd el… szétverem a pofáját, azt hitte, az or­romnál fogva vezet… ha megérkeztem, hívlak, a kis noteszomba írtam fel a számod… terítet­tek, hatalmas partit csaptak, egyszer vándorol ki az ember… ne tudd meg, mit éreztem, ro­hadt állat, tönkretette az életemet… a gyerek hol van?... pörgettem a motort, aztán semmi, add oda valakinek, ajándékba… na, ennek fele sem igaz, az a mopszli pofájú… hol voltál, kisfiam, ugye mondta anya, hogy ne kószálj el, ha elvesztelek, anya sír… nem kellett volna odaadnod, frász a belibe… legyetek csendben, nem értem, mit mondasz, hozd a harisnyámat… képzeld, meg­jött, épp most, mit csináljak…”

Megigéz az előttem sürgölődők élete. Mintha újra a főtéri vásártéren ólálkodnék, és a hajnal­ban érkező kofák párbeszédét hallgatnám. Gye­rekkoromban, ha apám kiküldött a piacra helyet foglalni, csak azért keltem fel a kelleténél fél órá­val korábban, hogy ennek a reggelente ismétlő­dő jelenetnek szemtanúja legyek. Többnyire nem értettem, miről beszélnek. De annak az egykori gyermeknek, aki voltam, csodálatos élmény volt ez a mennyei zűrzavar. Olyan jó volt ott lenni. Annyi mindent megtudni, ellesni, meghallgat­ni, kifürkészni.

Elidőzni a kofák között.

És sehová sem kellett sietnem.

Egyszerű volt a feladatom, a legjobb helyet le­foglalni, ahol apám később, ha kijött, a kolbászt, sonkát és szalonnát – a finom portékát, ahogy ő nevezte – kiterítette, és hangos szóval ajánlgatta az arra járóknak.

Szentül meg volt róla győződve, hogy az ő árujához hasonló nincs az egész városban. Ezért nagy lelkesedéssel és hévvel kínálgatta.

Mindannyiszor maga is elérzékenyült saját mondókájától, mintha próféta beszélt volna be­lőle, és nem a megkeseredett, boldogtalan, állan­dó pénzzavarral küszködő ember.

– Eljön annak a napja, amikor mi is köztük leszünk – tárja ki a karját Tudákos. – Jó nagy cso­port. Régóta nem láttam ennyi embert kivándo­rolni. – Majd felém fordul, elkomolyodik. – Rád továbbra is neheztelek. Ahelyett, hogy tanulnál, fölösleges dolgokkal foglalkozol.

– Mikor érted már meg, hogy én nem enged­hetem meg magamnak azt a luxust, amit te! Eg­zisztenciális különbség van közöttünk. És nem csak kettőnk között. Mert itt van, például, Ma­tekos. Megegyezik autérliai barátnőjével, hogy kiutazik hozzá, és összeházasodnak. Mit tesz? Vonatjegyet vált, becsomagolja a bőröndjét, ha­lálosan megsérti a feleségét, nem törődik hiszté­rikusan zokogó kislányával, kimegy az állomás­ra, és beül az első osztályú kupéba. Megérkezik, leszáll a vonatról, taxiba ül, és a Regálba hajtat. Ahogy kijön a sittről, ahová élelemmel megpa­kolva besétált, első dolga megszervezni Picivel a dugást. De közben van egy másik barátnője is, aki egy héttel ezelőtt meglátogatta. Két napig megállás nélkül szeretkeztek a négycsillagos szállodában, amit a csaj fizetett, utána ártatlan pofával vissza­sétált a Regálba, és Bajuszos tragacsában meg­dugta Picit, akinek örök hűséget esküdött.

– Te szexuálisan frusztrált vagy!

– Igen, az is! Ninának tíz napja udvarolok, hogy feküdjön le velem, és találd ki, mit válaszolt: „Sajnálom, eljegyeztek! Amerániában vár rám a vőlegényem!” Akkor ki a hülye?

– Magától értődik.

– Tényleg ilyen mamlasz vagyok?

– Talán nem, de peches biztosan.

– Könnyen beszélsz. Elsétálsz a mosdóba, ki­vered a farkad. Semmibe sem kerül. Sem érze­lem, sem vágyakozás, sem álom.

– Szükségszerűség. Ezt így hívják.

– Hívd, aminek akarod. Elegem volt belőled. Még azt a kevés kedvemet, amim van, azt is el­veszed. Pózolsz. Megjátszod a mindentudót. Te majd megmondod, mit kell tennem, hogy sike­res legyek, ha megérkezem az új hazámba. Iste­nem, új haza! Hol van az még! Fényévekre. Hi­szen a régit sem találom, pedig tegnap reggel még itt volt az elmémben, a sorsomban, a szí­vemben, megkeseredett gondolataimban.

Részlet Az éj puha testéből

Amikor szólították, Tamás gyors mozdulattal emelkedett fel a helyéről, határozott léptekkel indult az asztal felé. A hivatalnok arcába nézett.  Egy röpke pillanatra összefonódott a tekintetük. Aztán Tamás átvette a feléje nyújtott útlevelet, a bevándorlási engedélyt, a határátlépési nyilatkozatot, a repülőjegyet, a bevándorlási meghatalmazottak névjegyzékét és a hivatalok címlistáját. Ügyesen visszacsúsztatta mindegyiket a nagy, sárga borítékba, majd kezet fogott a férfival. Csak a helyére visszaülve vizsgálta meg papírról papírra a boríték tartalmát. Ellenőrizte az adatokat a barna fedelű útlevélben.

Nevét ékezetek nélkül írták be.

Fényképe láttán keserű mosolyra húzta ajkát.

A kép lágeréletének elején készült. Felelevenedett benne az ideges rohangálás emléke, amikor bevándorlási kérvényeket töltött ki, szaladt a sarki fényképészhez, mielőtt bezárna az üzlet. A képről sovány, szomorú arc nézett rá vissza. Vizsgálódás közben tekintete megakadt az útlevél érvényességét feltüntető dátumon. 1984. július 30. „Harminc nap múlva lejár – állapította meg keserűen. – Nehogy megforduljon a fejemben, hogy visszatérjek” – gondolta.

A következő pillanatban azt is észrevette, hogy az állampolgárság-rovatban a kettőspont után ezt írták: „STATELESS”.

Mintha mellbe vágták volna. Nagyot nyelt.

Újból elolvasta a nyomtatott betűkkel írt szót. Ízlelgette, jelentéséhez próbálta rászoktatni magát.

„Végül is, ha valakinek nincs hazának nevezhető valamije, az igenis: hontalan” – futott át rajta a szívet szorongató fájdalom, a súlyos valóság felismerésének döbbenete.

Életrajzában, ha valamikor megírja, a kivándorlás bizarr, furcsa, netán érdektelen mozzanat lesz majd csupán.

„Szóval hontalan vagyok” – gondolta.

Az útlevelet és a repülőjegyet különválasztotta a többi irattól, s belső zsebébe csúsztatta. Most már minden együtt volt az utazáshoz.

A borítékok lassan elfogytak az asztalról.

– Kérem – szólt ekkor keményen a hivatalnok –, mindenki nézze meg a jegyén feltüntetett beszállási kapu számát! Legyenek ott az indulási idő előtt legalább negyven perccel! Ne időzzenek a duty free-boltokban, nehogy lekéssék a járatukat!

Mintha szavai elfogytak volna, szünetet tartott, mély lélegzetet vett, majd aktatáskáját maga elé húzta, visszakattintotta a zárat, és ünnepélyesre sikeredett hangon mondta:

– Jó utat kívánok önöknek! És sok szerencsét, boldogságot az új hazájukban! – Majd padlóra szegezett tekintettel, gyors léptekkel elhagyta a termet.

Az asztalon, ahol az imént a sárga borítékok tornyosultak, tenyérnyi dermedt fénytócsa ragyogott.

Itt is, ott is hangok keltek, egyre erősebben visszhangzott a terem: Köszönjük, köszönjük, köszön…

A biztonsági kapu előtt többen várakoztak. Tamás beállt a sorba. Kis műbőr táskájába néhány személyes dolgot csomagolt, s mellettük egyetlen, a lágerben születésnapjára kapott könyv, Goethe Faustja lapult.

A motozásnál mindent rendben találtak. Csak az iratait és a jegyét kezelő férfi emelte rá a tekintetét úgy, mintha azt mondta volna: „Szóval, hontalan vagy, te jómadár!” Ám lehet, csak neki tűnt úgy, hogy a másik ezt gondolta.

Amikor az útlevélvizsgálatra került sor, a határőr hangosan, hogy a Tamás mögött állók is hallják, nyomatékkal jegyezte meg:

– Uram, remélem, tudja, hogy az útlevele csak egyszeri kiutazásra érvényes. Nem jogosítja fel újabb belépésre az országba!

Tamás tudta, ez nincs így. Volt már rá példa, hogy a kivándorlók közül hetek múltán néhányan mégis visszatértek, és az érvényben lévő rendelet ellenére beengedték őket a lejárt útlevéllel is. Egy ilyen esetről – teljesen véletlenül – ősszel szerzett tudomást.

Talán szombat dél volt, amikor a táborban a rendőrök bekísértek a szobába egy megbilincselt, kurtára nyírt, szőke fiút. Barna bőrdzsekit viselt. Nagy, aranykeretes napszemüveg volt az orrán, lassú mozdulattal vette le és helyezte maga elé az asztalra. Akik behozták, azt mondták, valahonnan a tengerentúlról érkezett.

A fiú tekintetében rémület látszott. Egy szót sem szólt. Csak ült fejét leszegve.

A késő délután is az ebédlőasztal mellett találta. Aki a terembe belépett, annak – a szűk hely miatt – meg kellett őt kerülnie. Már órák óta ült ott. Kezét az ölébe ejtette.

Este azonban, mint aki titkos jelet kapott, hirtelen megelevenedett, kenyeret, sört kért, és mesélni kezdett. Ömlött belőle a szó. Tengerentúli tapasztalatairól beszélt, arról, hogy egyszer huszonnégy órán át, alvás nélkül dolgozott, mert a kávécsomagoló gépet nem volt szabad megállítaniuk. Úgy szólt az utasítás. Egyikükben sem volt annyi bátorság, hogy megnyomja a vészgombot, pedig a megállás nélkül ledolgozott huszadik órában már mindegyiküknek látomásai voltak. Egymáson röhögtek, s úgy tettek, mint aki végkimerülésben összeesik. A végén már nem is a géppel törődtek, hanem egymást támogatták, a kávéscsomagok meg egyre csak hullottak, le a földre, egymás tetejére, kis dombot alkottak, mire bejött a tulajdonos.

Nos, az a fiú mondta, hogy érvénytelen útlevéllel érkezett.

Ez az epizód jutott Tamás eszébe az útlevélvizsgáló előtt. Arra, hogy nem térhet vissza, semmit sem válaszolt. Nem akadékoskodott. Bólintott, mint aki helyesli, amit a mindenkori hatalom kijelent.

Már csak a csillogó-villogó üzletsorok maradtak. Tamás úgy tett, mint a tehetős, csatlakozásra váró utas, aki vásárlással akarja elütni az idejét. Ha meglát valami érdekes, szemgyönyörködtető holmit, csecsebecsét, van miből, van kinek megvásárolnia. Meg is állt az írószerbolt előtt. Kedvelte a különböző, kisebb-nagyobb töltőtollakat, irónokat, ceruzákat. Mivel sokáig nézelődött a kirakat kivilágított ablakánál, az elárusítólány kijött az üzletből, es felajánlotta a segítségét.

– Ha bejönne – tessékelte –, mutatnék önnek néhány most érkezett, kézzel gyártott, egyedi példányt – majd gyors pillantással végigmérte. Megnyerőnek találta a szürke öltönyös, magas, szelíd homlokú fiatalembert. Tamás riadtan gesztikulált.

– Csak nézelődőm, nem áll szándékomban vásárolni. Különben is – hirtelen pillantást vetett az órájára –, igyekeznem kell, mert indul a gépem – tette hozzá sietve. A lány láthatóan bánta, hogy nem ismerheti meg közelebbről a csinos idegent, vállat vont, sajnálkozva hagyta ott.

A légikikötő nyugati szárnyának tízes számú váróterme zsibongó, türelmetlen utasokkal volt tele. Kisgyermek sírt egy összecsukható babakocsiban, hangoskodó tizenévesek a földön kuporogva heccelték egymást. Némelyikük könyvet vagy magazint böngészett. Tamás látta, valójában egyikük sem figyel a szövegre vagy a hivalkodó fotókra. Inkább a körülöttük zajló életre kíváncsiak, ezért ugrál a tekintetük ide-oda. Így próbálják elhessegetni a félelem madarait. Hogy ne gondoljanak az előttük álló repülőútra.

Óvatosan kerülgette a fiatalokat. A váróterem üvegfalán keresztül nézte a beszállóhíd végén parkoló hatalmas gépet. Tekintete körbetapogatta a repülő testét. A pilótafülke ablakában mintha felvillant volna a botkormány mögött ülő kapitány feje. De amikor újra odanézett, senkit sem látott.

Beszállásra szólították a várakozókat. Tamásban felötlött, hogy minden történet valamilyen beszállással kezdődik. A gondolatnak is szavakkal kell megtelnie, előtte csak puszta váz, az ismeretlen semmiből jött, az értelem fényére kívánkozó sóhaj.

Lassan lépkedett az utastér bal oldali folyosóján. A légikisasszony kivette a kezéből jegyének másodpéldányát. „Huszonnegyedik sor, ablak melletti ülés”, és előre, majd balra intett.

Tamás kivárta, míg az előtte lévők elhelyezik csomagjaikat, elfoglalják helyüket, becsatolják a biztonsági öveket, csak aztán rakta fel a csomagtérbe kis poggyászát.

Hirtelen leírhatatlan félelem kerítette hatalmába. Mint aki csapdába esett, ide-oda forgolódott, kapkodta fejét. Nem érzékelt semmit, ami akár a legkisebb aggodalomra adott volna okot, mégis láthatatlan, alattomos félelem fojtogatta torkát.

A légikisasszony maga felé húzta a gép bejárati ajtaját, és az, mint hatalmas csat, ha bekapcsolják, nagyot kattant.

Valami szépre próbált gondolni, hogy elterelje figyelmét a felszállással járó veszélyről.

Ám minden simán zajlott. A gép karcsú, óriás madárként gördült a kifutópályára, felpörgetett légturbinái megrezegtették testét. Majd futni kezdett, mintha önmagával versenyezne. A szárnyak és a betonpálya között alig érzékelhetően nőni kezdett a távolság. Méltóságteljesen, az erdőt övező mezőre ügyet sem vetve, maga alatt hagyta a repülőtér betontengerét, a ködbe burkolózó tájat.